A "gyilkos" bak

Ez egy régi történet, 2008-ból. Nekem azonban nagyon kedves emlékeket idéz, mert a jó munkámért bakkilövést kaptam a vadásztársaságomtól.

Az idény kezdetéig bőven volt időm játszani a gondolattal, milyen agancsú bakot is szeretnék majd terítékre hozni. Súlyban a háromszáz grammos maximum volt előírva, ezért tudtam: hatos bakot nem szeretnék. Az legyen majd egyszer, sokadiknak, egy öreg, négyszáz gramm feletti. Most valami különlegeset, egyedit kerestem.

Melyek jöhettek számításba?
Osztott szárú bakot csak fényképen láttam, a nyolc év vadászmúltja alatt egyszer sem akadtam össze eggyel. Elhatároztam, ha egyszer mégis összehoz vele a sors, gondolkodás nélkül terítékre hozom.

Ott volt a torz agancsú bak lehetősége. A tavalyi évben többször is találkoztam eggyel. A Kis-makkos oldalában volt a revírje: a jobb oldala szabályos hatos, a bal viszont S-alakban hajlott, a végén villával. Hú, de kívánatos trófea volt! De mivel nem volt lehetőségem, csak magamban álmodoztam, és egyik havernak ajánlgattam. Ő meglőhette volna – de soha nem találkozott vele. A sors fintora.

Aztán ott volt a gyilkos bak. Ritkaság, keresett trófea, sokan mit nem adnának érte! Az őzállományra veszélyes, hiszen a verekedések közben akár meg is ölheti ellenfelét.

És a parókás bak… Élőben még nem láttam. Általában heresérült őznél fordul elő, a hormonzavarok okozzák: az egész agancs olyan, mintha barkában maradt volna. Igazából preparátorral kikészítve mutat jól. Meghagyom a vendégvadászoknak. Van, aki kimondottan keresi.

Első felvonás

Megkezdődött az őzbak-idény. A vadőrünk a vendégvadászokkal volt elfoglalva, én pedig rendszeresen kijártam a területre őzre, disznóra, tavalyi borjúra. Szinte minden alkalommal lőhettem volna hatos bakot – még rossz széllel is bejöttek szinte a les alá. Csak gyönyörködtem bennük, aztán útjukra engedtem őket.

Eljött május eleje is, de nekem való bakot még mindig nem láttam. Az idő szorított, mert tizennyolcadikától a haza szolgálatába kellett állnom több mint egy hónapra, és a takarás is egyre nőtt a határban.

Egy hétvégi napon megcsörrent a telefonom, a vadőrünk hívott.

– Lali, nem akarsz torzagancsú bakot lőni? – kérdezte.
– Naná, hogy akarok! – feleltem.

Gyorsan felvázolta, hogyan néz ki az agancs: a bal szabályos hatos, a jobb viszont – valószínűleg barkában szerzett sérülés következtében – erősen hátrahajló, szinte nyakba hajló szár.

– Ez az! – kiáltottam, és villámgyorsan pakolni kezdtem. Ember még nem készült ilyen gyorsan vadászatra! Közben motyogva, dúdolgatva ismételgettem magamban: torzagancsú bak, torzagancsú bak…

– Apa, legyen már elég! Megőrül az ember! – fakadt ki végül feleségem, Emike.

A kisördög azonban belém szállt, így még az ajtóból visszaszóltam, hová is megyek, és milyen vad elejtésére indulok.

A vadőrrel gyorsan kijutottunk a keresett bak területére.

– Már elfeküdt a sutájával a kukoricatarlón – mutatta. – Megnézzük spektívvel, merre néznek.

A hatvanszoros nagyítás nem hazudott: szerencsénk volt, más irányba állt a fejük, cserkelhettünk. Bár kételkedtem, hogyan juthatunk hozzájuk ezen a nyílt tarlón, teljesen rábíztam magam Tiborra.

– A fasor mentén teljesen mögéjük megyünk! – mondta.

Elöl Tibor a spektívvel, mögötte én puskával, lőbottal. Igyekeztem pontosan a nyomába lépni, kerülni a roppanós növényi részeket. Száz–százhúsz méterre is megközelítettük őket. Ekkor azonban a suta felénk nézett, felismerte bennünket, felpattant, és már vitte is magával a bakot.

Villámgyorsan szétnyitottam a lőbotot, feltámasztottam a puskát, hátha megállnak és visszanéznek. De nem álltak meg – eltűntek a vasútoldal bokros dzsungelében.

– Hát, ilyen közel sem voltam még a bak elejtéséhez! – mondtam csalódottan.
– Meg kellett volna állni százötvenre, rájuk fütyülni, mikor felállnak, és akkor lőni – bosszankodott Tibor.

Én azonban élményként könyveltem el a kalandot. Gyorsan új terveket szőttünk, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem kell az a trófea. El is neveztem "muflon-baknak".

Második felvonás

A következő napokban hiába jártam ugyanoda, a jó sorsom nem hozott össze vele. Elérkezett május tizedike. Hajnali vadászatot terveztünk.

– Találtam neked egy gyilkos bakot – mondta Tibor. – Jó öreg, hosszú fehér szárakkal. Megmutatom, aztán dönthetsz, melyik kell.

A fasor takarásából hamarosan megláttuk mindkettőt: a torzagancsút és a gyilkost is.

– Nézd meg a spektíven keresztül! – biztatott.

Belenéztem, és ott állt előttem egy daliás, öreg bak. A felkelő nap fénye megcsillant a fehéren villogó agancson. Szerelem volt első látásra.

– Ezt szeretném, Tibor!
– Rámegyünk!

Hatszáz–hétszáz méterre lehetett tőlünk. Meggörnyedve indultunk, a traktorcsapás takarásában közelítettünk. Minden mozdulatán érezni lehetett, hogy Tibor vérprofi. Nagyon rosszul éreztem volna magam, ha az én ügyetlenkedésem miatt nem jön össze.

A bak balról jobbra közeledett, már én is tisztán láttam a 7x50-es távcsövemen keresztül. Gyönyörű volt.

– Csak el ne szúrjam… – gondoltam.
– Lőni kell, Lajos, mert figyel a bak! – sürgetett Tibor.

Gyorsan kinyitottam a lőbotot, de az egyik lába a csapába, a másik kívülre került, így a puska billegni kezdett. Tibor hátranézett, szava sem volt, de a tekintetéből mindent kiolvastam. Gyorsan kijavítottam a hibát. A szálkereszt azonban állandóan kitáncolt a bak sziluettjéből.

A vad ekkor már minket figyelt. Félkeresztben állt, szinte kínálta a vállát. Kicsit előbbre húztam a szálkeresztet, hogy biztosan ne szenvedjen, majd elsütöttem a fegyvert. Jó becsapódási hang követte. A bak megiramodott, majd rövid vágta után elfeküdt.

– Megvan! – kiáltottam, és valami eufórikus öröm áradt szét bennem.

Összeölelkeztünk Tiborral, aki együtt örült velem. Gusztáltuk a trófeát, készítettünk vagy ezer fotót. Még mindig nem hittem el, hogy mindez velem történik.

Gyorsan felhívtam a családot. Feleségem első kérdése így hangzott:
– Apa, ugye nem szenvedett?

Nem bántóan mondta, már meg is szoktam. Ezért mindig figyelek, hogy a legkisebb szenvedéssel hozzam terítékre a vadat. Neki köszönhetem ezt a figyelmességet – és magamnak is jó érzés.

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Boldoggá tesz, hogy a vadőrünk is részese volt, és végtelenül hálás vagyok neki, amiért hozzásegített ehhez a csodálatos trófeához.

Nemere Lajos