Április

Hideg van. Lapozgatom a tavalyi naptáram,
és látom, hogy tavaly ilyenkor már túl voltunk a Húsvéton.
Most pedig megint hideg van.
De a természet már ébredezik.
A vadszilvafák fehér virágai úgy világítanak a szürke utak szélén,
mintha milliónyi menyasszonyi ruha akadt volna szögekre.

A kökénybokrok virágai alatt a rókák anyaság gondjaival küzdenek.
A cippogók már elmentek,
magukkal vitték a márciusi illatokat, színeket,
alkonyokat és hajnalokat, amelyeket annyira vártunk,
hogy láthassuk nászukat.
Egyszerűen házasodik a természet.
A madarak lakodalmat tartanak,
a fák és bokrok adják a díszletet.

Valami furcsa várakozás lakik bennem.
Valami mindjárt elkezdődik...
Súgja egy halk hang a fülembe:
"Valami nemsokára jön!"
De mi?
Hiszen a napjaim mind egyformán telnek.

A saláta nő a kertben,
a fürjek cseperednek,
a kiskutya már nagy kutya (bár párom tréningezi: "hozd", "ülj", "gyere").
De akkor mégis mit várok?
A Húsvétot?
Nem, az úgyis eljön, ha várom, ha nem.
Sonka, tojás, hal, bor, és a szokásos forgatókönyv.
Hmm...
Nem tudom.

Ahogy autómmal hazafelé tartok,
megakad a szemem egy haragoszöld búzatábla szélén csipegető őzbakon,
aki időnként megcsiszolja agancsát a mellette álló kis szilvafán.

Megvan!
Felkiáltok magamban:
"Megvan! Hát ezt várom!"
Az őzbak szezon kezdetét.

Már fékeznék, nyúlnék hátra távcsövemért,
hogy megvizsgáljam a dali legényt,
de csak felkacagok:
"De buta vagy!" — szólok magamhoz,
miközben szememmel megsimogatom, búcsút intve a kis bakocskának.

Felidézem a régi őzvadászatok emlékét:
mennyi hajnal, mennyi vendég és izgalom.
Talán így érzi magát az öreg vadászkutya is,
aki érzi az idény kezdetét,
és fáradt szemmel nézi a növendék társát,
amikor gazdája helyette őt viszi reggel.

Farkcsóválva gondolja:
"Menjetek... én már voltam eleget."

Török Mária

//Fotó: Pinterest//