Augusztusi várakozás

Az idei nyár kiszámíthatatlan volt.
Hol rekkenő hőség perzselt, hol pedig borongós, szinte szeptemberi hideg és szeles reggelek köszöntöttek. Én pedig csak várakoztam.

Már annyiszor megálmodtam az első őzbakomat – hogy majd az üzekedés hevében ejtem el. Eszembe jutottak a régi vadászatok, amikor vadőrként annyi embert kísértem őzeikhez. Mennyi csodás augusztusi hajnal és este… Amikor saját verejtékünkben tocsogva, feszülten lapultunk egy bála takarásában vagy bokor alatt, sípot fújva, és a legváratlanabb pillanatban szinte az ölünkbe ugrott a bak. Mint a Főorvos úr gombnyársas bakocskája – ha nem riasztottam volna rá, talán fel is lökött volna minket, olyan hévvel jött.

Volt olyan, amelyiket már névvel illettem, annyiszor rászedett minket. Volt, amikor inkább reméltem, hogy ne lássuk, mert másnak szántam, s nem akartam, hogy akkor terítékre kerüljön. És volt, akit megkönnyeztem a vendéggel együtt… Mert olyan naplemente, olyan vadászat volt, hogy szebbet festeni sem lehetett volna. És igen, utána hiányoltam: nem állt többé a gyümölcsösben, nem rontotta el más vadászatunkat hangos kiáltásával, és nem legelészett a lucernán a párás hajnalokon.

Hát így vagyok én a bakokkal.

Most pedig csak vártam, hogy hívjanak. Számoltam a napokat. Július… az aratások már véget értek, Szent Anna napja is elmúlt. Augusztus… a tarlók tátongva álltak, s munkából jövet gyakran megpillantottam egy-egy daliás legényt, ahogy lehajtott fejjel vonul. "Már elkezdődött…" – gondoltam, és csak vártam.

Aztán egy este csöngött a telefonom, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Másnap délután már siettem is haza a munkából, kicsit előbb el is kéretőztem. A vadászházhoz érve különös izgalom kerített hatalmába, emlékek kavalkádja keringett bennem. Milyen jó is volt vadőrként – mosolyogva figyelni az izgatott vendégeket. És most… most rajtam a sor.

Kísérőm kedves volt. Csak szerényen jegyeztem meg neki:
– Az első lesz…

Útközben több őzet láttunk, s nem győztem betelni az öregedő nyár illatával. A leshez érve már kint volt a nekem szánt bak: egy csenevész villást vett üldözőbe, amiért az ránézett a sutájára. Valami gyanús lehetett, mert hirtelen beugrott a bokrok közé, és aznap már nem láttuk. A nap lement, aranyló sugaraival megvilágítva a port, amelyet a fürdőző fácánok vertek fel.

Mi is lassan leszálltunk, s rövid tanakodás után megbeszéltük, hogy megnézünk még egy helyet. Talán ott vár rám az, akit nekem szántak. Utolsó lővilágban értünk oda: a bálák közt csipegettek. "Kicsit nagyobb, de van még egy ága… Látod? Ha megáll, lőhetsz" – súgta kísérőm. A szívem a torkomban dobogott. A bak a bálák mögött játszott, majd hirtelen a sutával helyet cserélt. Besötétedett.

– Holnap hajnalban újra próbáljuk – mondta kísérőm.

Én pedig egy cseppet sem voltam elkeseredve. Ilyen csodás vadászatban régen volt részem. Mosollyal az arcomon, szívem csordultig telve indultam haza.

Két nap múlva alig tudtam aludni. Még sötét volt, amikor elindultam. A hajnal puhán körbefont, s újra emlékek bukkantak elő. A vadászházhoz érve pár kedves szó után indultunk is.

– Csak a múltkori bakot kéne megnézni… – mondta kísérőm.

Rálopakodtunk az erdő felől, de nem volt kint. A hajnal derengeni kezdett, amikor megláttuk a sánta sutát. Biztosan vele van a vőlegény is. Óvatosan átcserkeltünk a tarlón, s a szalmabála mögül megláttunk egy őzet, amint figyelt minket.

– A mi bakunk! – suttogta kísérőm. – Ha jól áll, lőhetsz.

A célkereszt táncot járt oldalán. A suta mögé állt, majd kilépett, és tisztán mutatta oldalát.

– Lövök… – suttogtam.

A puska szólt, s a bak máris tűzben rogyott. Én alig hittem el. Kísérőm mosollyal gratulált, de rám olyan reszketés jött, hogy át kellett adnom a fegyvert. Remegő lábakkal közeledtem. Ott feküdt, vörös csuhája szinte világított az aranyló tarlón.

Kísérőm elment a kocsiért, én pedig magamra maradtam vele. Letérdeltem, megsimítottam, és köszönetet mondtam neki – s azoknak a napoknak is, amelyek idáig vezettek.

Töretadáskor a nap első sugarai emelkedtek az erdő fölé, és harangszó köszöntött minket. A felkelő nap két embert látott egy őzbak ravatala felett állni, ünnepi meghittségben. Örömkönny csordult a szememből. Gondolataimban csak az járt:

Megérte rá várni. Meghittebb vadászatot nem kívánhattam volna első bakomhoz.

Így telt az augusztusi várakozás.

Török Mária