Először tisztázzuk az elvárásokat!

Régóta figyelem az erdészeti szakmát érintő társadalmi reakciókat, különösen azokat, amelyek a Homokhátság erdőgazdálkodásával kapcsolatosak. Ezek a vélemények ugyanis közvetlenül érintik a kollégáimat és engem is. Az elmúlt hónapokban erősen megosztóvá vált az erdészek munkájának megítélése. Még mindig azt vallom, hogy ez önmagában még nem is lenne akkora baj, hiszen az erdők jövőjéről és a Homokhátság sorsáról lehet és kell is beszélni. A probléma inkább az, hogy egymásnak teljesen ellentmondó elvárások fogalmazódnak meg a szakmával szemben. Ráadásul a megszólalások hangneme olykor még az alapvető intelligencia mércéjét is csak alulról súrolja.

Nem kell erdő a Homokhátságra, majd az extenzív állattartás mindent megold – akinek pedig ez nem tetszik, az nyugodtan el is költözhet...

Az egyik oldal szerint a Homokhátságon vissza kellene szorítani a nagy kiterjedésű, zárt faállományokat – vagy faültetvényeket, attól függően, ki hogyan nevezi őket. Mert, ez sincs tisztázva... Úgy gondolják, hogy ezek az állományok túl sok vizet használnak, akadályozzák a csapadék beszivárgását, és hozzájárulnak a táj kiszáradásához. Szerintük vissza kellene állítani a Homokhátság eredeti vízmegtartó rendszerét, a terület jelentős részét pedig újra a puszták, a gyepek és az ezekre épülő extenzív állattartás számára kellene átadni. Egy rehabilitált Homokhátságon a csapadékosabb évek víztöbblete ismét helyben maradhatna, és akár a korszerű, intenzív zöldségtermesztésnek is jutna hely, természetesen korlátozott területen. Ennek az álláspontnak a képviselői úgy látják, hogy nem a jelenlegi tájhasználatot kell mindenáron megmenteni, mert szerintük éppen ez a rendszer vezetett a Homokhátság mai állapotához. Az erdészetet pedig részben felelősnek tartják a kialakult helyzetért. Ennek az elképzelésnek egy radikálisabb változata szerint az állam a saját tulajdonában és kezelésében lévő, eleve kiszáradóban lévő ültetvényerdőket termelhetné le a középhegységi erdők helyett, a kitermelt faanyagot pedig erőművekben lehetne hasznosítani. A területeken az erdőssztyepp élőhelyekre jellemző borítottságnak megfelelően facsoportokat és hagyásfákat hagynának vissza, ezzel egyfajta fáspuszta kialakulását segítve. Akinek ez nem tetszik, az pedig költözzön el, és csak az maradjon, aki ezzel azonosulni tud.

Az elképzelés támogatói szerint az így felszabaduló területek lehetőséget teremthetnének azoknak a homokhátsági gazdálkodóknak is, akik hajlandók lennének a váltásra, és a növénytermesztés helyett állattartással foglalkoznának. Érvelésük szerint a Homokhátság külső vízforrás nélkül is képes lenne mezőgazdasági terméket előállítani – húst –, ha a tájhasználat jobban alkalmazkodna a terület adottságaihoz. Az persze már más kérdés, hogy mindebből hogyan élne meg a gazdálkodó. Az extenzív állattartás sok esetben támogatásokkal együtt is alig jövedelmező, miközben egyes aktuális tejfelvásárlói ajánlatok 2026 augusztusára már csak 80–90 forint körül mozognak. A húspiac kiszámíthatatlan, az állatok tartása pedig egész évben pénzt, munkát és embert kíván. A romantikus szürkemarhás, rackajuhos puszta képe tök jól mutat egy képeslapon, csak éppen abból nem lehet fizetni a takarmányt, az állatorvost, a munkabért és a gazdálkodó családjának megélhetését. A húspiac finoman szólva sem mérsékelt – még barátok között sem enyhének nevezhető – ingadozásáról nem is beszélve. A növénytermesztőből nem lesz pusztán tájrehabilitációs lelkesedésből állattartó. Ehhez biztos piac, feldolgozói háttér, kiszámítható támogatás és valódi jövedelem kellene. 

Tehát az egyik oldal úgy látja, hogy ezzel senkinek sem kellene szinte semmit feladnia, és a térség agrártársadalma nem simán átmeneti segítséget, hanem hosszabb távon is működő lehetőséget kapna. Ennek az álláspontnak a képviselői azt mondják, hogy a homokhátsági ültetvényerdők kora véget ért, függetlenül attól, hogy ezt az állam és az erdészetek elfogadják-e. 

Az erdészeket börtönbe kellene zárni, az erdőből pedig egyetlen gallyat sem szabad kivinni...

A másik oldal ezzel szemben azt követeli, hogy drasztikusan növeljük az erdős területeket. Erdőt telepítenének állami szántókra, önkormányzati földekre, gyakorlatilag minden olyan területre, ahol erre lehetőség nyílna. Ezen vélemény szerint az erdő a klímaváltozás elleni védekezés egyik legfontosabb eszköze, ezért minden fakitermelés súlyos és nehezen helyrehozható veszteség. Sokan nemcsak a védett területeken tiltanák meg a tarvágást, hanem a gazdálkodási céllal telepített erdőkben is. Azt mondják, hogy ideje meghaladni a termelésközpontú gondolkodást, és a természeti értékek megóvását kell előtérbe helyezni. A legindulatosabb hozzászólásokban már nem is szakmai érvek jelennek meg. Van, aki "a jövőnk kivágásáról" beszél, más pedig évtizedekre börtönbe küldené azokat, akik egy erdőrészlet kitermeléséért felelősek.

Ezért kár volt ennyit tanulni – egyik napról a másikra egymillió erdőmérnök országa lettünk...

Az erdészek pedig ott állnak a két véglet között. Ha fenntartanak egy zárt faállományt, azt kapják, hogy tovább szárítják a Homokhátságot. Ha letermelnek egy pusztuló vagy az adott termőhelyen hosszú távon már nem fenntartható állományt, akkor barbár pusztítóknak nevezik őket. Ha új erdőt telepítenek, az a baj, hogy nem a tájhoz illő élőhelyet hoznak létre. Ha egy felnyíló, cserjés vagy gyepes élőhely kialakulását segítik, akkor azzal vádolják őket, hogy felszámolják az erdőt. Nem áldozatszerepről van itt szó, hanem klasszikus kettős kötéshelyzetről, hiszen a szakmának egymást kizáró társadalmi elvárásoknak kellene egyszerre megfelelnie, miközben bármelyik döntést hozza meg, valamelyik oldal szemében szükségszerűen hibázik.

A társadalom egyik része tehát kevesebb zárt erdőt szeretne látni a Homokhátságon, a másik pedig minden lehetséges területet fákkal ültetne be. Az egyik vélemény szerint az erdő is része a vízháztartási problémának, a másik szerint éppen az erdő jelentheti a megoldást. Mindeközben mindkét oldal az erdészeken kéri számon, hogy miért nem az általa helyesnek tartott irányba haladnak. Azért az nem kíván nagy szakértelmet, hogy belássuk, hogy nem lehet egyszerre több és kevesebb erdőt is követelni, majd minden döntésért ugyanazokat az embereket hibáztatni. A Homokhátság jövőjéről nem lehet ezek alapján dönteni. Minden területnél külön kell megvizsgálni a termőhelyi adottságokat, a vízháztartást, az élővilágot és azt, hogy a következő évtizedek éghajlati viszonyai között milyen élőhely tartható fenn. Egyébként csak a pontosság kedvéért, a kollégáink kutatókkal és ökológusokkal együttműködve éppen ezen dolgoznak ezekben a pillanatokban is...

Az erdészek nem tudnak egyszerre megfelelni két egymást kizáró társadalmi elvárásnak. Arra viszont joggal tart igényt mindenki, hogy döntéseiket szakmai érvekkel támasszák alá, és közérthetően el is magyarázzák. Ehhez normális párbeszédre lenne szükség, nem pedig arra, hogy az egyik oldal vízpazarlónak, a másik pedig pusztítónak bélyegezze őket. Amíg legalább nagy vonalakban nem tudjuk eldönteni, milyen Homokhátságot szeretnénk látni néhány évtized múlva, addig az erdészek bármit tesznek, valaki szerint biztosan rosszul teszik. Ha pedig minden szakmai döntésre az a válasz, hogy az erdész alkalmatlan, károkozó vagy éppen börtönbe való, akkor mégis milyen alapon vár bárki konszenzust? Őszintén, ki képes higgadtan és nyitottan tárgyalóasztalhoz ülni azokkal, akik néhány perccel korábban még őt – az édesanyjáról sem megfeledkezve – küldték el melegebb éghajlatra? A kérdés költői, mert releváns válasz erre úgysem érkezik majd...

Tarjányi Lili