Mintha ismernének

Ez egy viszonylag rendhagyó téma lesz itt a blogon, de valójában nagyon is szorosan kapcsolódik a mindennapjainkhoz, sőt az erdők és a vadgazdálkodás kérdéseihez is. Egyre több szakmai és társadalmi vita kerül át az online térbe, és lassan ott dől el, mit tartunk elfogadhatónak, kinek hiszünk, illetve melyik vélemény jut el a legtöbb emberhez. Ez az erdőgazdálkodást, a vadgazdálkodást és általában a természettel kapcsolatos kérdéseket sem kerüli el. Van, hogy néhány fénykép, egy rövid videó vagy egy kiragadott mondat alapján születnek határozott ítéletek olyan ügyekről, amelyek teljes megértéséhez hosszú évek tapasztalata és komoly szakmai tudás kellene.

A szakdolgozatomhoz kerestem szakirodalmat, de egyébként is kifejezetten foglalkoztat mostanában, hogy vadidegen emberek miért írnak másokról olyan magabiztosan, mintha személyesen ismernék őket. Látnak valakiről egy képet, elolvasnak tőle néhány mondatot, és máris pontosan tudni vélik, milyen ember, mit miért csinál, mit rontott el, és természetesen azt is, hogyan kellene élnie. Mindezt persze kizárólag a legjobbakat kívánva – ezt most erős iróniával írom.

Ennek apropóján kezdtem el alaposabban foglalkozni azzal, miért éreznek az emberek késztetést olyan dolgok véleményezésére is, amelyeket valójában nem látnak teljesen át. Miért lesz egy egyszerű ellenvéleményből olyan könnyen személyeskedés? Mikor vált természetessé, hogy aki nyilvánosan megszólal vagy megmutatja a munkáját, annak szó nélkül el kell viselnie a sértegetést is? Valóban annak kellene megtanulnia "jobban kezelni" ezt, akit bántanak?

Az első fontos felismerés számomra az, hogy az online hozzászólások nem mindig arról szólnak, amihez látszólag kapcsolódnak. Sokan nem azért kommentelnek, mert alaposan átgondolták a témát, vagy valóban beszélgetni szeretnének róla. Előfordulhat, hogy egyszerűen dühösek, feszültek vagy frusztráltak, és kell egy hely, ahol ezt kiadhatják magukból. Máskor figyelmet, megerősítést vagy a valahová tartozás érzését keresik. A komment ilyenkor többet mond el a hozzászóló pillanatnyi állapotáról, mint arról az emberről, akinek címezte.

Az interneten ráadásul nagyon kevés információból alkotunk véleményt. Egy bejegyzés, egy fénykép vagy egy rövid videó szükségszerűen csak egyetlen részletet mutat meg. A teljes történetet nem ismerjük, az agyunk viszont szereti az összefüggő történeteket, ezért a hiányzó részeket automatikusan kiegészítjük. Feltételezzük, mi történhetett előtte, mi lehetett valakinek a szándéka, és milyen ember lehet az illető. Azzal még nem lenne különösebb baj, hogy feltételezéseink vannak. Mindannyian így próbáljuk értelmezni a világot. A probléma ott kezdődik, amikor elfelejtjük, hogy ezek csak feltételezések, és tényként kezdjük kezelni őket. Ettől a ponttól már nagyon könnyű olyan emberről határozott ítéletet mondani, akit nem ismerünk, és olyan helyzetet minősíteni, amelynek csak egy apró részét láttuk.

Ez a szakmai témáknál kifejezetten félrevezető. Az erdő- és vadgazdálkodással kapcsolatos döntések mögött rendszerint olyan ökológiai, gazdasági, jogi és állatjóléti szempontok állnak, amelyek egyetlen képből vagy néhány mondatból nem érthetők meg. Az online térben mégis azonnali erkölcsi ítélet születik: valaki jó vagy rossz, hozzáértő vagy alkalmatlan, állatbarát vagy kegyetlen. Az árnyalatok közben eltűnnek, pedig a valóság ezekben a kérdésekben szinte mindig bonyolultabb annál, mint amit egy poszt meg tud mutatni.

A véleményünket az előttünk megjelenő kommentek is befolyásolják. Ha egymás után sokan írják ugyanazt, könnyű azt gondolni, hogy akkor biztosan igazuk van. Ha egy hozzászólás sok kedvelést kap, még hitelesebbnek tűnhet. Pedig attól, hogy egy állítás népszerű, még nem válik szakmailag megalapozottá. A határozott hangnem sem bizonyítja, hogy valaki valóban ért ahhoz, amiről beszél.

A szociálpszichológia ezt részben a konformitás jelenségével magyarázza. Amikor bizonytalanok vagyunk, mások reakcióiból próbáljuk megérteni, hogyan kellene értelmeznünk egy helyzetet. Ráadásul általában fontos számunkra, hogy a közösség elfogadjon bennünket. A kommentelés ezért nem mindig egyszerű véleménynyilvánítás. Sokszor azt is megmutatjuk vele, melyik oldalhoz tartozunk, milyen értékeket vallunk, és kik azok, akikkel semmiképpen nem szeretnénk egy csoportba kerülni.

Egy, a közösség hangulatához jól illeszkedő hozzászólásért kedvelések és támogató válaszok járhatnak. Ez jó érzés, és arra ösztönözhet bennünket, hogy legközelebb is hasonlóan fogalmazzunk. Ilyenkor könnyen fontosabbá válhat a csoport támogatása, mint az, hogy valóban megértsük a helyzetet.

Az online viselkedés egyik ismert magyarázata az úgynevezett online gátlástalanság. John Suler ezzel a fogalommal írta le, hogy az emberek a digitális térben gyakran olyasmit is kimondanak, amit személyesen valószínűleg nem vállalnának. Ennek egyik oka lehet az anonimitás, de a jelenség nem csak névtelen hozzászólóknál figyelhető meg. Sokan saját névvel és fényképpel is egészen más hangot ütnek meg a képernyő mögül, mint amilyet egy személyes beszélgetésben használnának. Amikor valakivel szemtől szemben beszélünk, látjuk a reakcióit. Észrevesszük, ha megbántottuk, zavarba hoztuk vagy túl messzire mentünk. Halljuk a hangját, látjuk az arcát, és érzékeljük azt a kínos csendet is, amely egy-egy kegyetlen mondat után kialakulhat. Ezek a jelzések általában fékeznek bennünket.

Egy kommentszekcióban viszont nincs előttünk a másik ember. Nem látjuk, mit váltanak ki belőle a szavaink. Nem találkozunk közvetlenül a fájdalmával, ezért könnyebb megfeledkezni arról, hogy a felhasználónév és a profilkép mögött is egy érző ember van. A másik személyből egyszerűen "az lesz, aki ezt mondta", "az a vadász", "az az erdész", "az az állatvédő" vagy "az a szakértő". Amint valakit egyetlen címkére szűkítünk le, sokkal könnyebb támadni. A személyes beszélgetésben a másik fél közbeszólhat, visszakérdezhet vagy pontosíthat. Online viszont megszakítás nélkül írhatjuk le mindazt, ami bennünk van. Közben egyre jobban belelovalhatjuk magunkat a dühünkbe. A komment végére néha már sokkal keményebben fogalmazunk, mint ahogyan eredetileg szerettünk volna.

A felelősség érzése is könnyen elhalványul. Egy több száz hozzászólásból álló, indulatos kommentszekcióban egyszerű azt gondolni, hogy az az egy mondat, amelyet mi írunk, már igazán nem számít. Hiszen mások ennél sokkal durvább dolgokat is leírtak. Csakhogy mindenki csak egyetlen mondatot tesz hozzá, a végeredmény mégis több száz vagy akár több ezer támadás lehet, amely egyetlen emberre zúdul.

Albert Bandura szociális tanuláselmélete szerint mások viselkedésének megfigyeléséből is tanulunk. Ez az online térben ugyanúgy működik. Ha azt látjuk, hogy egy közösségben rendszeres a gúnyolódás, a személyeskedés és a trágár beszéd, ráadásul mindennek nincs következménye, könnyen arra jutunk, hogy ott ez az elfogadott hangnem. A bántó hozzászólás tehát nemcsak annak árt, akinek szól, hanem viselkedési mintát is ad a következő kommentelőknek. Szerencsére ez fordítva is igaz. Ha egy közösségben az ellenvéleményt normális hangnemben fogalmazzák meg, a később érkezők is nagyobb eséllyel igazodnak ehhez. A kommentszekció tehát nemcsak megmutatja, milyen egy közösség, hanem közben alakítja is azt.

A folyamatot tovább erősítheti a csoportpolarizáció. Ez azt jelenti, hogy a csoportban jelen lévő vélemények a beszélgetés során egyre szélsőségesebbé válhatnak. Ha az első hozzászólások már eleve negatívak, a később érkezők könnyedén ehhez igazodnak. Egy idő után már nem elég egyszerűen egyetérteni. Aki ki akar tűnni, vagy meg szeretné szerezni a csoport támogatását, annak még élesebben, még indulatosabban kell fogalmaznia. Így lesz egy szimpla kritikából közös gúnyolódás, majd személyeskedés, végül pedig akár tömeges megalázás. Közben azok közül is sokan hallgatnak, akik érzik, hogy valami nincs rendben. Nem szeretnének maguk is célponttá válni, vagy úgy gondolják, egyedül úgysem tudják megváltoztatni a beszélgetés irányát. A hallgatás azonban kívülről egyetértésnek tűnhet. Emiatt még többen hihetik azt, hogy a kialakult hangnem mindenki számára elfogadható.

De mikor romlottunk el ennyire? Valószínűleg nincs olyan konkrét pillanat, amelyet meg lehetne nevezni. A csoportnyomás, a másik ember megbélyegzése, az indulatok levezetése és a felelősség áthárítása nem az internettel jelent meg. Ezek régi emberi működésmódok. Az online platformok inkább felerősítették, felgyorsították és minden korábbinál láthatóbbá tették őket.

Ami tényleg megváltozott, az az, hogy fokozatosan hozzászoktunk mindehhez. Minél gyakrabban látunk személyeskedést és megalázást, annál hétköznapibbnak tűnik. Ha a sértő kommentek figyelmet, kedveléseket és újabb reakciókat kapnak, miközben alig van következményük, idővel azt tanuljuk meg, hogy ez egyszerűen az online jelenlét része. Nem feltétlenül azért fogadjuk el, mert helyeseljük, hanem mert megszoktuk és elkerülhetetlennek érezzük.

Gyakran hallani, hogy aki ismert, nyilvánosan szerepel vagy megosztja a munkáját, annak számolnia kell azzal, hogy nem mindenki ért majd vele egyet. Ez természetesen igaz. Aki megszólal, kritikát is kaphat. De a nyilvánosság vállalása nem jelenti azt, hogy valaki egyúttal beleegyezett a sértegetésbe, a megalázásba vagy a zaklatásba is. Nem ugyanaz azt írni, hogy "ezzel nem értek egyet, mert…", és azt, hogy "te ilyen vagy, olyan vagy, biztosan ezért csinálod". Az első esetben egy állítást vagy cselekedetet vitatunk. A másodikban már magát az embert minősítjük, általában úgy, hogy valójában semmit nem tudunk róla. A konstruktív kritika érveket tartalmaz, lehetőséget hagy a válaszra, és nem veszi el a másik ember méltóságát. A személyeskedés célja ezzel szemben nem a megértés, hanem a megszégyenítés, az elhallgattatás vagy egyszerűen a sebzés.

Az "ilyet fel sem kellene venni" típusú tanács akár észszerűnek is hangozhat. Valóban fontos, hogy ne engedjük át teljesen az érzelmi állapotunk irányítását idegen embereknek. Mégis problémás, ha kizárólag attól várunk alkalmazkodást, akit támadás ért. Ilyenkor észrevétlenül áthelyezzük a felelősséget a bántó közlés szerzőjéről arra, akinek azt el kell viselnie. Nem azt kérdezzük, miért beszél valaki így egy másik emberrel, hanem azt, hogy a másik miért nem elég erős ahhoz, hogy ne foglalkozzon vele..

Természetesen az sem jó, ha minden kritikát támadásnak tekintünk. Fontos különbséget tenni a kellemetlen, de érdemi visszajelzés és a bántó kommunikáció között. Egy kritika lehet kemény, és mégis jogos. Érdemes végiggondolni, van-e benne használható információ, szükség van-e pontosításra, vagy esetleg valóban hibáztunk. A személyeskedő provokációval viszont nem kötelező vitába szállni. Sőt... A beszélgetés lezárása, a komment törlése, a felhasználó tiltása vagy jelentése nem egyenlő a gyengeséggel. Sokszor egyszerűen határhúzás. A moderálás sem a szabad véleménynyilvánítás felszámolását jelenti. Nem az a cél, hogy mindenki ugyanazt gondolja, hanem hogy az eltérő álláspontokról is lehessen úgy beszélni, hogy közben ne tapossuk meg egymást. Ha a személyeskedés következmény nélkül marad, az is üzenet. Ha viszont az érdemi, tiszteletteljes ellenvélemény kap teret, az szintén mintát ad.

Mindez az erdők és a vadgazdálkodás jövője szempontjából sem mellékes. Ha a szakemberek azt tapasztalják, hogy minden nyilvános megszólalás után személyeskedő támadások tömege zúdul rájuk, egy részük előbb-utóbb inkább hallgatni fog. Nem azért, mert nincs mondanivalója, hanem mert nem akarja újra és újra kitenni magát ennek. Így viszont éppen azok a hangok tűnhetnek el a nyilvános térből, amelyek árnyalni és szakmai szempontokkal gazdagítani tudnák a párbeszédet. Helyettük azok maradnak, akik hangosabbak, magabiztosabbak és kevésbé érzékenyek arra, milyen hangnemben beszélnek másokkal. Az online térben pedig könnyen kialakulhat az a látszat, hogy annak van igaza, aki erősebben fogalmaz, több követőt mozgósít, vagy látványosabban háborodik fel. 

A bennem felmerülő  kérdés az, hogy mikor kezdtük természetesnek tekinteni azt, amiről valahol belül továbbra is tudjuk, hogy nincs rendben. A véleménykülönbség szükséges, és egy jól működő közösségben kifejezetten értékes. De! A megalázás soha nem egyenlő a kritikával. A kegyetlenség pedig nem őszinteség, akkor sem ha azt hisszük. A cél az lenne, hogy ismét legyen jelentősége annak, hogyan beszélünk egymással. Akkor is, ha nem értünk egyet. Sőt, leginkább akkor.

Tarjányi Lili

Forrás: Bandura, A. (1986). Social fundations of thought and action: A social cognitive theory. Prentice-Hall, Inc.

// Fotó: Pinterest //