Vadvirágokon taposnak...

Megéltünk egy olyan kort, amikor a nő is vadászhat.
Sőt… kezdjük inkább onnan, hogy nadrágot hord – és az a sajátja… mondanák erre élcelődve egyes férfitársaink.

Szóval a nő ma már nemcsak vadászhat, hanem szakemberként, szakszemélyzetként is helytállhat. Bár igaz, hogy fizikai ereje bizonyos helyzetekben kisebb, mégis sokszor erején felül teljesít.

És magasztalhatnám nőtársaimat, akik kimagasló sportlövők, hatalmas lexikális tudással rendelkeznek, férfiakat megszégyenítő módon zsákolják a kukoricát, vezetnek terepen, és mély tisztelettel, alázattal vadásztatnak.

Mindemellett ott van bennük az asszonyi lágyság is: kiváló szakácsnők, és hirdetik a természet szeretetét saját és mások gyermekei között. Mert számukra a vadászat nem csak annyi, hogy "lövünk, oszt jól van".

Mégis sokszor olyan érzésem van, hogy igazán nincs helyük sehol.

Szakmai téren gyakran csak mosolyt vagy félvállról odavetett megjegyzést kapnak:
"Nagyon aranyos, amit csinálsz, és milyen jó, hogy itt gyönyörködhetünk benned… de nem főznél inkább valamit?"

Az még elkeserítőbb, amikor teljesen férfiszerepbe próbálják kényszeríteni őket:
"Te akartál vadőr lenni, csak elbírod azt a zsákot?"

Tudom, ezek sarkos példák, de sokat találkozom velük.

A hétköznapi életben pedig szinte polgárpukkasztónak számít, ha egy nő puskát fog és öl. Mert sokan csak ennyit látnak belőle: öl.

"Hogy vagy erre képes? Nem sajnálod? Én még a tyúk nyakát sem vágnám el."

És ezek még csak a finomabb megjegyzések.

Pedig nem az a baj, ha valaki nem vágja el a tyúk nyakát. Hanem az, amikor rosszmájú ítéletet mond arra, aki igen.

Tudom, ez is sarkos megfogalmazás.

Mégis úgy érzem, itt van ez a csokornyi Diána, akik csak élni szeretnének a saját elképzeléseik szerint. Szeretni és óvni a természetet, őrizni a hagyományokat, tenni a jövőért.

Mégis olyanok sokszor, mint a vadvirágok…

Szépek, értékesek – de ha arra vezet az út, hát könnyen eltapossák őket.

Török Mária